Magányos öregek ...
Az ősz - öreg anyóka
reszketve - botolva,
a konyhába tipeg.
Kis teának, hogy vizet tegyen ...
de visszalép legyintve;
minek már ez ... Istenem ...!
És lassan visszatipeg,
és szobája is hideg,
és szívét a magány
dermeszti meg.
- A gyermekek felnőttek.
Az Ember ... rég meghalt.
Ó, én édes párom!
Hát nem vittél magaddal ...
És bújik az ágyba,
kis melegre vágyva,
várva a békés,
a megváltó Halálra.
Hisz senki sem kopog hogy;
" Megjöttem! Csókolom! "
- És senki sem köszön rá,
ki " Jó napot " - kíván.
Magánya maradt csak,
s az emlékezés:
Reszkető szívének, hidd el
- ez oly kevés!
Magam előtt látom
a ráncos kis kezeket ...
Ez szelt Néked nemrég
még minden szeletet ...
Nem hálát kérte ...
- Csak kis szeretetet.
- Ne lökd a magányba
- ki mindig szeretett!
(Tandari Éva)
/https%3A%2F%2Fekladata.com%2F2Hu6dIDvmIDlzr8dCSl5qTOEH0M.gif)
/https%3A%2F%2Fekladata.com%2Fv2o6HudyfbfBoRde_0twt4Lj8sI.gif)
/https%3A%2F%2Fekladata.com%2FQQqQ3Oq63TUf8eeTXfkGuA-8Nrc.gif)
/https%3A%2F%2Fassets.over-blog.com%2Ft%2Fcedistic%2Fcamera.png)